A magyar történészek – függetlenül ideológia-politikai hovatartozásuktól – méltán tekintik I. Istvánt egyik legnagyobb királyunknak. Folytatva apja, Géza fejedelem művét, megalapította és megszilárdította a feudális államot, amellyel biztosította fennmaradásunkat. A keletről nomadizáló sokszínű népet vaskézzel egyesítette.

Mindezért kemény harcot kellett vívnia: a németekkel szemben, akik elnyeléssel fenyegettek, a pogányok ellen, akik vissza akarták rángatni a magyarságot a bomló ősközösség állapotába, a táltosok, sámánok világába.

Ebben a küzdelemben nagy segítségére voltak a (jórészt idegenből behívott) fegyveres erők, a keresztény egyház, a megszervezett megyei intézmények.

Valljuk be, szent uralkodónk a hűbéri rendszer bevezetése és megszilárdítása, valamint a kereszténység elfogadtatása érdekében nem riadt vissza a legkegyetlenebb módszerek bevetésétől sem. A cél igazolta az eszközöket. A kesztyűs kéz alkalmazásával csak sírunkat ásta volna meg. Ám ki törődik ma már a részletekkel, amikor a végeredmény a döntő!?

A mai honi szélsőjobboldal is Istvánt tekinti legitimitása alapjának. Első uralkodónk, Imre hercegnek címzett „intelmei” fogalmazzák meg etikai-politikai magatartásunk tartalmát és irányát. Van ebben egy passzus, miszerint „fogadja szívesen a jövevényeket és lássa el őket még szívesebben”. Ennek az ajánlásnak ma is eleven az időszerűsége.

Talán mondanom sem kell, hogy ez a fontos kitétel nincs összhangban a horthysták és más fasiszták felfogásával.

Lehet-e valaki István őszinte követője, ha önkényesen szelektálja üzenetét?

A magyar történelem nemcsak osztályharcok története, de a nálunk letelepedett kisebbségek elleni harc története is. Ez utóbbi „hagyományt” őrzik és ápolják Vonáék, amikor egyik legalapvetőbb promgrampontjuknak tekintik az „idegenfajúak” a „nem-mélymagyar, „nem-mifajtánk” káros és embertelen diszkriminációját.

 „Steril” nemzetek nincsenek, a kisebbségekkel szemben alkalmazott bánásmódok azonban nagyon is különbözőek. Azok az országok fejlődnek igazán, amelyek befogadóak voltak és hasznosították a „másság” hordozóinak tehetségét.

Tudományosan kimutatható, hogy a „jövevények” (ha engedték) milyen nagy szerepet játszottak a befogadó nemzet előrehaladásában. Mennyi bevándorló gazdagította az Amerikai Egyesült Államok tudományát, művészetét, sportéletét történelme évszázadai során?!

Vajon nálunk a délszlávok, a németek, szlovákok, a zsidók és a cigányok szorgalmukkal, kreativitásukkal nem járultak-e hozzá népünk kultúrájának épüléséhez?

Ki a megmondhatója annak, hogy a hitleri koncentrációs táborokban elpusztított zsidó- és cigánygyerekek között hány Einstein, Neumann János, Heine, Molnár Ferenc, Kálmán Imre, Bernstein, Chagall, hány cigányprímás termelődhetett volna ki?

Csak szegényebbek lennénk, ha ezeket az energiákat veszni hagynánk. Nem szolgálja a magyarság érdekeit, aki István királyunk intelmeinek említett követelményét nacionalista (rasszista) ürüggyel megtagadja.

HEGEDŰS SÁNDOR