Augusztus 20-a egyik legszebb ünnepünk. Az évszázadok gazdag tartalmat vittek bele, minden magyar ember megtalálhatja benne azt, ami számára ünneppé teszi ezt a napot. Ünnepeljük ma Szent Istvánt, s vele együtt a magyar államiságot. De ez a nap az új kenyér ünnepe is, ünnep, amely a magyar paraszt, a magyar nép, a magyar emberek alkotó munkájának állít emléket.

A történelem fontos számunkra, de nem takarózhatunk vele. István döntése nem igazolja, nem is igazolhatja a mai kormányok döntéseit. Nem István döntéseit kell a mába átültetni. István realista szemléletének kell érvényt szerezni a mában.

Az elmúlt húsz év a magyar történelem sikertelen időszaka. Egyesek számára bizonyára a siker és a meggazdagodás kora volt, a többségnek a kudarc, az elszegényedés kora.

Mit tudunk 20 év kapitalizmus után felmutatni? A multik irodaházait ott, ahol egykor a magyar nemzeti ipar virágzott? Parlagfűvel teli mezőket gazdag gabonaföldek helyett? Egymillió munkanélkülit ott, ahol egykor mindenki dolgozhatott?

Nem lettünk gazdagabbak, sőt elveszítettük mindazt, amit egy másik társadalmi rendszer, a szocializmus kínálhatott: a teljes foglalkoztatottságot, a szociális biztonságot, a tömeges kulturálódás és tanulás lehetőségét.

A szocializmus egyenlőtlenségeit nem számoltuk fel, hanem helyükbe a kapitalizmus sokkal, de sokkal rosszabb egyenlőtlenségeit tettük. A gazdag kisebbség és a szegény többség különbségét a társa­dalom normájává tették, amelyet az állam törvényeivel teljes erővel véd.

Nem lettünk fontos európai állam, hanem egy vagyunk az Európai Unió kis országai közül. Nem változtattuk meg Trianont, legfeljebb néha fájdalmasan sajnálkozunk.

A magyar uralkodói elit most összeveszik az elmúlt húsz éven. Ki a rendszerváltásban szerzett érdemeit magasztalja, ki a magyarságáért veri a mellét, megint mások demokratábbnak vallják magukat minden más demokratánál. A tömegek, az emberek pedig elszenvedő és szenvedő részesei az úri osztályok egymásra mutogatásának.

A tőkés válság, amely végigsöpör a világon, azonban megrettenti a magyar uralkodó osztályt is. Az elmúlt nyolc évben a hatalom olyanoké volt, akik mindenben azonosultak az amerikai, nyu­gat-európai világgal, akik saját hatalmuk érdekében képesek voltak a hazát eladni.

A hatalom ez év áprilisától új erők kezében van. Olyanokéban, amelyek nemzetibbnek tartják magukat elődeinknél. Olyanokéban, akik felismerni látszanak, hogy a magyarság végzetesen lemarad a nemzetek versenyében, és ezért a kapitalizmus reformját hirdetik. Olyanokéban, akik tudják, hogy a lakásproblémát csak az oldja meg, ha az ország lakásokat épít. Olyanokéban, akik sejtik, hogy a multik megállítása nélkül nem lesz magyar nemzeti gazdaság. Olyanokéban, akik tudják, hogy jobb helyre a világban csak akkor számíthatunk, ha bátran mondunk nemet a világ urainak, a pénzügyi köröknek, a nagyhatalmaknak.

De vajon az ígéretekből és szándékokból lesznek-e tettek, sikerül-e új irányt adni az országnak?

Mi világosan megmondtuk: a Munkáspárt támogatni fogja azt, ami jó, de határozottan bírálni fogunk mindent, ami rossz a dolgozó tömegeknek, az embereknek. Még az elején vagyunk, még nem késő szólnunk: az új hatalom új művéért túl nagy árat kell fizetnünk, nekünk, az embereknek.

A világ fejlődése a demokrácia lehetőségeit bővíti. A számítógépek korában akár minden nap közvetlenül is megkérdezhetnénk az embereket. Nem ez történik! A népszavazás intézményét az új hatalom nem igényli, az emberek közvetlen beleszólását nem akarja.

Tudjuk, hogy a négyévenkénti válasz­tósdi, a képviseleti demokrácia nem jelent igazi demokráciát. Az új hatalom nemhogy nem javít az eddigi hibákon, de a választási törvények szigorításával újabb rétegeket zár ki a hatalomból.

Tudjuk, hogy Magyarország sokszínű, sokfélék vagyunk, sok mindent másként gondolunk. Az új hatalom nem akarja a gondolkodás szabadságát. A múlt társadalommal szembeni sérelmeit törvénybe foglalja és ráerőlteti a társadalomra. Saját világnézetét, sőt saját vallását államvallásként kezeli, és az állam eszközeivel gyarapítja híveit.

A világgazdasági válság világosan mutat valamit. A gazdagok a felelősek, de a szegények szenvedik el. A válságot meg lehet oldani úgy, hogy minden terhet a szegényekre raknak. Igen, meg lehet, de ennek ára van! Megéri-e?

Mi, a Munkáspárt azt mondjuk: nem éri meg! A magyar munkás, a magyar dolgozó nem jogtalan jobbágy többé, hanem ember, akinek jogai vannak. A dolgozó embernek beleszólást kell engedni a döntésekbe. Semmi sem fog változni, ha az ország pénzét továbbra is csak egy szűk csoport osztja el, legfeljebb nem az a csoport, amely eddig.

A gazdag és a szegény érdekei soha nem fognak egybeesni. Nem nyugszunk bele, hogy ez a világ csak a gazdagoké legyen. A gazdagok mindent megtesznek, hogy kiszorítsanak bennünket a politikai életből, megtörjenek bennünket, elvegyék hitünket.

Mi azonban nem adjuk fel. Tovább küzdünk! Csak azért is!

Foggal-körömmel harcolunk a dolgozó ember igazáért. Nem vagyunk erősek, de részt veszünk a mostani önkormányzati választásokon..

Ma ünnepeljük első királyunkat. Ezzel is jelezzük, hogy mi, a Munkáspárt ezer éves történelmünket egységes egészként és nemzetünk közös értékeként kezeljük. Nem kétséges, hogy a történelem szereplői közül számunkra azok a fontosabbak, akik a népért, a szegényekért, a dolgozókért tettek. De magunkénak vallunk mindenkit, aki építette, gyarapította, védte, gyámolította a magyar nemzetet.

Mi megtettük a magunk lépését. Ezt várjuk mindenki mástól, akik számára fontos Magyarország. Meggyőződésünk, hogy nem hitvitákban kell felőrölnünk egymást, hanem a közös cselekvés konkrét útjait kell megtalálni. Nekünk nem tetszik a turulmadár, de tudomásul vesszük, hogy másoknak tetszik. Vegye tudomásul mindenki, hogy nekünk viszont érték a békés munka jelképe, a sarló és a kalapács, és a dolgozó emberek nemzetközi összefogásának jelvénye, a vörös csillag.

Nem pusztító gyűlölködés, nem acsarkodás kell, hanem építő jellegű együttműködés. Együttműködés a dolgozók, a magyar állampolgárok, a magyar nemzet jövője érdekében.