|
Kecskeméti hagyományok újításokkal
|
 Sokan felkapták a fejüket Kecskemét belvárosában, amikor a munkáspárti ünnepségen az István, a király rockoperából csendültek fel részletek. Munkáspárt és rockopera? Nos, igen, Munkáspárt és rockopera, így együtt! Nem a régi elcsépelt dalokat és verseket kell ismételgetni, újítani kell, azt pedig csak bátran lehet, mondta az augusztus 20-i kecskeméti ünnepség két értelmi szerzője, Kiss Lászlóné korábbi, és Kalapos Mária, jelenlegi megyei elnök. Koppány dalára kifejezetten megálltak az emberek. A kulturális programban ritkán hallott versek hangzottak el, köztük Csokonai Vitéz Mihály, József Attila, Nagy László egy-egy költeménye. Pártunk 2006 óta rendezi meg ünnepségét Kecskeméten, Szent István szobránál, és a hagyományt folytatni akarja, de új eszközökkel, új megoldásokkal.
 Szent István műve a feudális keresztény magyar állam, amely lehetővé tette népünk túlélését. Ezer éve első királyunk állammá szervezte a magyarságot. Ha István nem teremti meg a feudális államot, a magyarság valószínűleg nem lett volna képes megvédeni önmagát, és eltűnt volna a népek tengerében. Ha István nem választja a keresztény hitet, kimaradtunk volna az akkori kor kulturális és szellemi fő irányaiból – mondta Thürmer Gyula, a rendezvény szónoka. Majd érdekes fordulattal hozzátette: „Mindennek persze megvolt az ára. A föld visszavonhatatlanul a földesurak, a feudális birtokosok kezébe került, s kisebb-nagyobb változtatásokkal ez így maradt 1945-ig. A vagyon nélküli szabad magyarokból pedig jobbágyok lettek, és azok is maradtak 1848-ig.
Az európai kultúra nevében eldobtuk, és talán örökre elveszítettük ősi kultúránkat. Örökre eltűntek a táltosok, a magyarság papjai, akik az orvoslásban is járatosak voltak. Ami nem sikerült a keresztény Európának a fegyverek erejével, azt megtette a vallással. Szétzúzta a magyarság ősi egyisten hitét, így István könnyűszerrel ajánlotta az országot Szűz Máriának.
Csatlakoztunk Európához, de ezzel együtt szinte szabállyá, törvénnyé vált, hogy olyan normáknak kell megfelelnünk, amelyeket nem mi találunk ki, és amelyek gyakran idegenek. Voltak és vannak politikusok, akik ezt túl is hajtják, és az igazodást szolgalelkűséggel helyettesítik.”
|
Ősmagyarok nyomában
AAugusztus 20-án szerte a nagyvilágban Szent István államalapító királyunk előtt tiszteleg a magyarság. És rendben van ez így, hiszen a középkor is történelmünk része, nem mellékesen a magyar állam születése is erre az időre tehető, Szent Istvánnak köszönhetően.
Egy ezredév távlatából kényelmesen mondhatunk véleményt a korról, a királyról, a korabeli Európáról.
Mondhatunk véleményt? Hát igen, de betörik a fejünket, ránk sütnek valami szörnyű billogot, ha megkockáztatjuk a kérdést: helyesen döntött-e István, mikor meghajolt az egyháznak és belesimult a „művelt” Európába? Ez nem mindenkinek tetszik...
Persze könnyű nekünk! Bírálgatni meg kérdezni, cinikusan vallatni a történelmet.
Tiszteljük Szent Istvánt, de engedtessék meg múltunk kutatása egyszerű kíváncsiságból, tudásszomjból.
A hazai szélsőjobb „újpogánynak” nevezett szárnya szívesen úszkál az ősmagyar hitvilág, mondavilág
ködében. Úgy tesz, mintha annak hiteles, már-már felszentelt követője lenne.
A magyar emberek többsége nincs tisztában a történelem ezen szeletével. Még az ismert, tudományosan bizonyított tényeket sem olvasta. Sokan úgy kezelik a magyar őstörténetet, mint a szélsőjobb privilégiumát.
Pedig igazán sem a székely rovásírás, sem pedig Attila hun király nem felelős a gyűlölködésért, a toleranciahiányért!
Egyikük sem bábáskodott a nyilas mozgalom születésénél. Eszmeviláguk pedig köszönő viszonyban sincs a mai szélsőjobbéval! Ezt is kisajátították, mint Petőfi Sándort szerették volna. Bár talán mára már megtanulták, hogy sem Petőfihez, sem József Attilához nincs közük – ők a nép gyermekei voltak.
Tanítsuk hát meg őket arra, hogy az ősi pogány kultúrához nem méltó, s végképp nem illeszkedik a magatartásuk! Mi pedig ne dobjuk el múltunk dicső századait csak azért, mert valamelyik ostoba karlengető jurtába költözött egy hétre.
Írásos bizonyítékok maradtak fenn arról, hogy a magyarok már jóval a honfoglalás előtt is itt éltek a Kárpát-medencében. Herodotosz is említi a méh-népet, ezek a méhek, a lovas-íjász magyarok. Magyarok, akik nem is voltak olyan barbárok, mint azt állítják róluk.
A „művelt nyugatiak” magukra tekert bőrökben járkáltak, míg a magyarok már akkor ismerték a higiéniát, csizmában, fehérneműben, kabátban élték napjaikat, és használták a fürdőket, a borotvát, ékszereket, evőeszközöket. A rovásírást még a pásztorok is ismerték!
No, nem azért írom, hogy bántsam a „művelt nyugatot”, bár Hitlert nem bocsátom meg nekik, sem az iraki háborút. Csak egyszerűen zavar, hogy állandóan fel akarnak emelni, mit tudom én, milyen magasságokba. S teszik ezt több mint ezer esztendeje. Bennünket kell felemelni?
Mi lett volna, ha István nem veszi magára a kereszt jelét? Nem tudom.
De azt igen, hogy végzetes hiba volt tűzzel-vassal kiirtani egy nép kultúráját, csak azért, mert Európa akkor is kierőszakolt magának valamit. Rabszolgákra ugye mindig szükség van. Őstörténetünk emlékeinek pusztulása mindmáig viszályt, ellenségeskedést, földtől elrugaszkodott spekulációkat szül.
Az ősmagyar időkben a nő és a férfi szinte egyformán öltözött. Apró különbségek voltak a ruházkodásukban. Fehér nadrágot viseltek és tunikát. Egyenlő jogaik is voltak. Senki nem járt rongyosan és nem éhezett. A tulajdonviszonyok alakulása is megér egy könyvet, mert sokkal igazságosabb volt a nyugatinál is, meg a jelenleginél is.
Senkit nem kívántak kiirtani, sem rabszolgasorba hajtani.
A pusztítás „kultúráját” a kereszténység hozta el, Európa, a „művelt” nyugat. Hogy aztán folyton legyen miért harcolnia! Hol az egyenjogúságért, hol pedig valami másért, vagy más ellen, amit ő maga okoz, kivetkezve emberi mivoltából. Semmi másért: a haszonért.
A magyarság harcos nép volt, de harcainak sosem volt célja az öncélú rombolás.
Ennyit a barbárságról!
FOGARASI ZSUZSANNA
|
Cene Gál István –
Nem én kiáltok festményeihez
 Mi nem kiáltunk, de
Gyakran üvölt a létünk.
Múltunk szertefoszló.
Jövőnktől nem félünk.
Én sem kiáltok – de néha
Lelkem felsikolt megriadva.
Édes hazám, a szívedbe fogadtál.
S tudom, emlékszel hűséges fiadra
Aki sziklabércek fölötti csillagvilágából
Lejár, s a rakodópart alsó kövén megpihen.
Némán figyelve, hogy figyelik-e vele:
Üzen-e a vén Dunával a magyarok Istene?
Mesél-e a múltról, s, hogy milyen a jelenünk?
Hoz-e üzenetet, hogy biztos lesz a jövőnk?
Lelkünkbe gyökerezve él-e magyarságunk,
Vagy gyökértelen hordalékként úszik el
Nemzetünk?
|
