A demokrácia hétköznapja 

Október 3-a, az önkormányzati választás napja a demokrácia ünnepe volt – mint megtudtuk idejekorán köztársasági elnökünktől. Gondoltam is, hogy bundás kenyeret csinálok reggelire kakaóval, mint ahogyan édesanyám gyermekkoromban az ünnepi napokon. De ebben a fogyókúrázó világban már az ünnep se a régi, úgyhogy maradt a müzli. Kis mézzel, ha már ünnep van. Nem bánom én, ha egyesek ünnepnek nézik a választás napját. Rendben, tegyék, nem zavar, még akkor sem, ha az ország urai teszik.

Én mást szeretnék. Azt szeretném, hogy a demokráciának hétköznapjai legyenek, minden nap, minden órában legyen demokrácia. Azt szeretném, ha a hatalom elmondaná, hogy mit akar. Azt szeretném, ha az állam, az önkormányzat a kedvemben járna, ha szolgáltatásokat nyújtana nekem, és nem uralkodna felettem. Azt szeretném, hogy kérdezzék meg a véleményemet és válaszoljanak is rá. Azt szeretném, hogy hatása legyen annak, ha nekem és sok más társamnak nem tetszik egy képviselő, vagy egy miniszter. Azt szeretném, hogy ne manipuláljanak, ne hülyítsenek, ne nézzenek le. Nos, ha így lenne, ünnep lenne, és talán minden nap bundás kenyeret ehetnénk. Kakaóval.

Tartalék

Annak idején Horthy Miklós hadserege úgy vonult be Kárpátaljára, hogy a katonákat a polgári életből mozgósított

teherau­tókra ültették. Átfestésre nem volt idő, talán nem volt elég szürke festék, úgyhogy ahány teherautó, annyiféle csábító reklám volt olvasható. Gyanítom, ha ma kellene bevonulni valahova – ne kötekedj, nem feltétlenül Kárpátaljára, hanem valahova – nos, lehet, hogy teherautónk se lenne. Az első világháborúban a franciák a párizsi taxikkal vitték a katonákat a frontra, mert más nem volt. Nem mondom, ez is jó, lehet, hogy nekünk eleve taxis hadseregként kellene működnünk.

De komolyra fordítva a szót, egy normális hadsereg úgy készül a háborúra, hogy vannak tartalékai. Békeidőben nyilvántartja a katonaképes embereket, számba veszi a polgári életből bevonható technikai eszközöket. Tudja, hogy melyik gyár mit gyárt, milyen a kapacitása, és mire lehet használni rendkívüli helyzetekben. A szocializmus idején a hadkötelesek nyilvántartására voltak hadkiegészítő parancsnokságok.

„Nem kell! Ezek a múlt csökevényei! Le velük!” – hangzott a parancs. A szocializmusban minden gazdasági minisztériumban volt hadiipari, hadigazdasági osztály. Ez sem kell, meg is szüntették őket. Így aztán szerintem nincs ember ma, aki tudná, hogy háború vagy más rendkívüli helyzet esetén mivel, milyen erőkkel is rendelkezik kis hazánk. A NATO-ban lehet bízni. Persze, csak nem érdemes. A szövetségi rendszerek sohasem arra vannak, hogy a saját erőink mozgósítását segítsék. Így volt ez a németekkel is, így volt ez a szovjetekkel is, és nincs másként az amerikaiakkal sem. A mostani kormány végre bevallotta, hogy adott esetben a Honvédség 19 főt tudna mozgósítani. Szó, ami szó, nem sok. Ennyinek még teherautó sem kell. Én üdvözlöm a politikai és katonai vezetés szándékát, hogy rendet tegyen ezen a területen. Csak az a baj, hogy ehhez nem elég a törvény. Szemléletváltásra van szükség. Húsz éven át minden magánérdek fontosabb volt a közösség érdekénél. Mitől fog ez megváltozni? Húsz éven át lehetett packázni az állammal, nem fizetni adót, nem betartani a törvényeket. Mitől lesz most másként? Egyetértek a honvédelmi miniszterrel: „nincsen hadsereg tartalék nélkül”. De, engedtessék meg hozzátenni: a tartalék nem csak katonákat jelent, hanem sok minden mást is.

Ugye egyetért, Miniszter Úr?

Játsszon velünk! Játszanak velünk?

Az önkormányzati választások egyik kampánynapján Csepelen voltunk. Mellettünk a Lehet Más a Politika és az MSZP. Ez utóbbiak a Medgyessy-korszakból örökölt, már-már kopottas piros dzsekiben tündököltek. Az LMP talpig zöldben. Az aszfaltot telerakták papírlapokkal, amelyeken ugrójátékokat lehetett játszani. Játsszon velünk! – szólt az LMP felhívása. Nem igen játszott senki, lehet, hogy már késő volt, de az is lehet, hogy a csepeli piacra járó embereknek más a gondjuk. Gyanítom, hogy ez utóbbi az igaz. Nekik nagyon is más, napi, megélhetési gondjaik vannak! Szóval, a Szabad Demokraták Szövetsége már eltűnt. Kuncze Gábor visszaszorult az ATV-be, a többieket nem is látni. Nem is hiányoznak! Az SZDSZ szelleme azonban nem halt ki, tovább él az LMP-ben, s ez baj. Ez a szemlélet rengeteget ártott az elmúlt húsz évben. Az ő hibájuk, hogy mindent szabad, nincs rend, nincs fegyelem, a törvényeket semmibe veszik. Szétzilálták az oktatást, az egészségügyet, a sorkatonai szolgálat eltörlését is ők erőltették. A liberalizmus súlyos betegsége még itt van és pusztít.

THÜRMER GYULA