MAGYARORSZÁG

Állami vagy magánnyugdíj-pénztár? Melyik a biztosabb és jobb? Látszólag erről vitatkozik most kormány és ellenzék. A valóságban azonban a magánnyugdíj-pénztárakban lévő 2700 milliárd forint sorsán csapott össze a Fidesz és az MSZP. Orbánék azért akarnak „államosítani”, hogy az államkasszába kerüljön a pénz, s ezzel a nyugdíjak majdani kifizetéséig arra költhessék el a milliárdokat, amire akarják. A szocialisták lenyúlásról beszélnek, miközben ténylegesen a magánnyugdíj-pénztárakon milliárdokat kereső külföldi bankok és biztosítók érdekeit védik. Korábban ők voltak, akik kötelezővé tették a pályakezdőknek, hogy a magán-pénztárakba, azaz közvetetten a pénzpiacra, a tőzsdére vigyék nyugdíj-befizetéseiket.  A majdani nyugdíjasok, a mai 30-40 évesek csak áldozatai ennek a hatalmi játszmának. Több mint hárommillió ember, akikre nem terjed ki az orbáni „közérdek” és a szocialisták „baloldali értékelvűsége”.

Plusz hatvan milliárd forint idén, 340 jövőre – ez a héten elfogadott nyugdíj-döntések első, a kormányzatot érintő része. A magánnyugdíj-pénztárba kényszerített több mint hárommillió ember számára pedig jövő év végéig átlagosan mínusz 140 ezer forintot jelent, amelyet levontak fizetéséből, s amelynek nem tudja további sorsát. Ez ami ma biztos, minden egyébre csak következtetni lehet.

Hol kezdődött?  

A magánnyugdíj-pénztári rendszer Horn Gyula kormányának köszönhető. Bizonyos értelemben ez volt a totális privatizáció első lépése: miután a gazdaság zömét magánkézbe játszották át, elkezdték a társadalmi és szociális intézmények, szolgáltatások kiárusítását. Ennek lett volna befejező lépése Gyurcsányék alatt a kórházak eladása, ami jórészt a Munkáspárt aláírásgyűjtését követő népszavazás miatt bukott meg.

A nyugdíjpénztárakat azonban az MSZP-nek és az SZDSZ-nek sikerült keresztülvernie. Önmagában a magánnyugdíj-pénztárakkal nem lett volna különösebb baj. Akkor, ha egy szabadon választható lehetőségként hagyták volna meg, vagy az állami nyugdíj egyfajta kiegészítőjének maradt volna.

Hornék azonban nem így döntöttek: ők először is kötelezővé tették a magánpénztári tagságot a pályakezdőknek. A fent már említett több mint hárommillió, a rendszerváltás után munkába álló fiatal nem választhatott, őket törvény kötötte valamelyik bankhoz vagy biztosítóhoz. Leegyszerűsítve: az állam kötelezte rá, hogy fizetése egy részét adja oda magáncégnek, amelyik majd azt kedve szerint forgathatja. Fektethet állampapírba, de részvénybe is. Tőzsdézhet, a szó legszorosabb értelmében a nyugdíjakkal. A bank haszna ebben egyrészt az 5-6 százalékos kezelési költség, másrészt, hogy százmilliárdokat – összesen ma mintegy 2700 milliárd forintot – fektethet be neki áttételesen hasznot hozó üzletekbe.

Mit akar az MSZP?

A szocialisták legutóbb a kórházak eladásáért harcoltak olyan vehemensen, mint ahogy ma védik a magánnyugdíj-pénztárakat. A hasonlóság aligha véletlen.

Talán egyszer kiderül, hogy az MSZP és a körülötte lévő üzletemberek mennyit kaptak a nyugdíjrendszer magánosításáért, valamint az is, hogy mennyit kaptak volna, ha sikerül eladni a kórházakat.

Ma elsősorban ezért kiáltanak farkast, ezért teszik egyenlővé a magánnyugdíj-pénztárak, azaz a bankok és biztosítók érdekeit a demokráciáéval. Diktatúrát kiáltanak, a jogállam eltiprásáról beszélnek, miközben igazából csak a banki pénzcsapok elapadásától tartanak.

Ezért hirdetnek tömeggyűlést az Alkotmánybíróság elé, s ezért akarnak népszavazást is.

Nincs igazság az úgynevezett szakmai érveikben sem. A magánnyugdíj-pénztárak pazarlóan működnek - értelemszerűen a mi pénzünket pazarolják saját költségeikre -, a befektetéseket 2-3 százalékkal drágábban kezelik az átlagos banki költségnél.

Nem igaz az sem, hogy nem kockázatosak. A 2008-as válság 421,8 milliárd forint veszteséget okozott nekik, ennyit játszottak el a pénzpiacokon a nyugdíjunkból. Tény, voltak jobb évek is. Azonban 1998 és 2009 között összességében mindössze 0,4 százalékkal növekedett a befizetett vagyon. Reálértéken, azaz az inflációt is beleértve. Az állami nyugdíj reálértéke ebben az időszakban átlagosan – beleértve a megadott, majd elvont 13. havit is –, 25-30 százalékkal növekedett.

Mit akar a Fidesz?

A Fidesz 1998 és 2002 között nem változtatott a nyugdíj-szabályokon, félt szembe menni a bankokkal, a magánpénztári lobbival. Ma már megteheti. Egyrészt ott a kétharmados parlamenti többség, másrészt a tőke elleni intézkedések egyértelműen népszerűek a lakosság körében. Azonban ténylegesen a tőkével megy-e szembe a Fidesz?

A választ csak sejteni lehet a kormányzat eddigi lépéseiből. A Fidesz úgy tud csak bankokat háttérbe szorítani, hogy a legnagyobbaknak plusz előnyöket ad.

Esetünkben ez az OTP-t, illetve néhány külföldi óriásbank-hálózatot jelent.

Gyanítható, hogy hosszú távon ők is szerepet kapnak az új nyugdíjrendszerben, akárminek is fogják azt hívni. Rövid távon azonban a jövő év végéig, a magánnyugdíj-pénztáraknak befizetett, azonban az APEH által levont 400 milliárd forint megszerzéséről van szó.

Ha sikerül a magánynyugdíjakból az állami rendszerbe visszacsábítani az említett hárommillió embert, akkor 2700 milliárd forintra tehetik rá a kezüket. Ezt a pénzt nem kell belátható időn belül kifizetniük, hiszen a 30-as, 40-es korosztály még legalább 20-30 évig aktív lesz.

Azt tesznek vele, amit akarnak, még akkor is, ha ígéretükhöz híven, személyre lebontva, pontosan vezetni fogják a nyugdíjszámlákat.

Egy kizárólagos állami nyugdíjrendszer működőképes ötlet, így működik számos nyugati országban is, s senki sem félti ettől a demokráciát.

Azonban úgy nem megy, hogy a kormány hirtelen változtat a játékszabályokon. Meglehet, ezek a szabályok rosszak voltak, azonban mindenki hozzájuk alkalmazkodott.

Orbán Viktor nem csinál mást, mint anno Horn Gyula. Lényegében azonnal kötelezővé tesz egy új rendszert, amiről még semmit sem tudni. A majdani nyugdíjasok pénzével sem bánik másképp, hiszen mélyen hallgat arról, hogy mi lesz a 2700 milliárd sorsa.

A kapitalista, szűk érdekcsoportok érdekeit követő állam ugyanis semmivel sem jobb gazda, mint egy profitra éhes bank.

Ez magánérdek és nem közérdek,

Miniszterelnök Úr!