Ne késsünk el Észak-Koreából!

Legutóbb hét éve jártam a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban, és túlzás nélkül mondhatom: a változások óriásiak – mondta Thürmer Gyula lapunknak, aki a múlt héten érkezett vissza a koreai fővárosból.

– Mit érzett legszembetűnőbb változásnak?

– Hét éve, ha este kinéztünk a szálloda ablakából, a város sötét volt. A házakban alig volt fény. Ma a fővárosi nevezetességeket kivilágítják. A városközpont utcái világosak, a házakban ég a villany, és egyszer sem tapasztaltunk áramszünetet. Hét éve alig voltak üzletek, ma lépten-nyomon találni boltokat, sőt nagy üzleteket is. Elterjedtek a kis kioszkok is.

Hét éve megnéztünk egy számítástechnikai központot, nos mit mondjak, szerény volt. Most megnéztük a Kim Ir Szen Egyetem elektronikus könyvtárát. HP gyártmányú számítógépek tömkelege, digitális oktatótáblák, 2 millió digitalizált könyv. Mondjon egy magyar egyetemet, ahol ilyen van!

– Milyen változást tapasztaltak a gazdaság­ban, a termelésben?

– Az elmúlt években jelentős beruházások történtek a gyümölcs- és hústermelésben, az építőiparban. Ezek egy része külföldi, jórészt kínai beruházás. Láthatóan bővül a belső piac is, nő a lakosság fogyasztása élelmiszerekből, televíziókból és más technikai cikkekből, egyre nagyobb a fizetőképes kereslet a szolgáltatásokra. Egyre több az étterem, bővül a turizmus. A szegénység még jelen van, de ez a Korea már messze nem az, mint néhány éve.

Felkerestünk egy almaültetvényt. Jellegzetesen KNDK-megoldás. A helyén egykor katonai terület volt, hegyes-dombos vidék. A KNDK-ban egyébként ez az egyik legnagyobb gond, hiszen az ország területének 80 százaléka hegy. Nos, a katonák legyalulták a hegyet, és létrehoztak egy 21. századi almaültetvényt. A két és félmilliós fővárost ellátják almával. De mondok mást is. Láttunk egy struccfarmot. A gondolat a 90-es években született, amikor a szocialista világ összeomlása és a természeti csapások következtében nagyon nehéz helyzet alakult ki a KNDK-ban. Hús kellett az embereknek. A strucc nem honos Koreában. A szakemberek elmondták, hogy eleinte nem tudták, mit csináljanak télen a madarakkal, hogy védjék őket a hidegtől. Kis kabátokat varrtak nekik. Utólag megtudták, hogy csak a fiatal állományt kell védeni, az idősebbek elviselik a koreai hideget is. Ma 10 ezer struccot tartanak, megdöbbentő tisztaságban és rendben. Egyébként, ha már a tisztaság szóba jött. A phenjani utcán nincsenek eldobott csikkek, nincs szemét. A város tiszta, az emberek védik a környezetüket.

– Jelentős politikai változások idején voltak a KNDK-ban. Ebből mit lehetett érzékelni?

– A klasszikusokat átfogalmazva hagy mondjam azt, hogy nem dicsérni jöttem Koreát. De nyitottak vagyunk, és szerintem a hivatalos politikának is nyitottnak kellene lennie. Ami működik, azt tudomásul kell venni, ha tetszik nekünk, ha nem. Minden híresztelés ellenére ma a KNDK-ban a politikai helyzet szilárd.

A szeptemberi kongresszus előtt mindenféle találgatás volt a főtitkár, Kim Dzsong Il személyét illetően. Nos, őt újraválasztották, aláhúzandó a koreai párt politikájának folyamatos jellegét. Egyúttal a pártvezetés tagja lett Kim Dzsong Un, akit a hivatalos szóhasználatban „fiatal tábornoknak” neveznek. Nem titok, hogy ő a főtitkár fia.

– Nem tartja furcsának a vezetés ilyen öröklését?

– Világpolitikai méretekben nem az a lényeg, hogy az európai felfogásnak mi felel meg, és mi nem. Egy politikai rendszer stabilitása egyébként a vezető kiválasztási módjától függ. Kínában Teng Hsziao-ping javaslata volt Csiang Cö-min. Rossz volt? Nem. A nyugat azt mondja róla később, hogy „ő az az ember, aki megváltoztatta Kínát”. A jelenlegi főtitkár, Hu Csin-tao pedig az ő javaslatára került az élre. A lényeg azonban az, hogy a javaslat mögött mindig állt egy politikai és társadalmi megegyezés.

Kim Ir Szen halálakor, 1994-ben a KNDK iszonyú nehéz helyzetben volt. A Szovjetunió megszűnt, s akkoriban Kínára se nagyon támaszkodhattak. A saját nyomorukkal, kínjaikkal, az akkor még ténylegesen éhező milliókkal egy pillanatra egyedül maradtak. A kérdés az volt, hogy miként lehet a belpolitikai stabilitást ennek ellenére megőrizni. A nép tisztel­te

Kim Ir Szent. Ő vezette a koreaikat a japán gyarmatosítók elleni harcban, majd az amerikaiak ellen. De ő mert nemet mondani a szovjeteknek is, amikor Hruscsov a saját hülyeségeit akarta rájuk erőltetni. A nép az ilyen dolgokat nem felejti el. 1994-ben a belpolitikai stabilitást azzal őrizték meg, hogy tovább éltették Kim Ir Szen eszméit. E gondolat jegyében lett az új főtitkár Kim Dzsong Il. Még egyszer mondom: nem dicsérni jöttem Koreát. De tény, hogy 1994 óta a tömeges éhezésből, a nyomorból kihúzták a KNDK-t. Kína ma szövetségesük, a legnagyobb külföldi beruházó, és az oroszokkal jól mennek a dolgok. Az emberek ezt is tudják.

– A nyugati sajtóban azt olvasni, hogy az, ami a KNDK-ban van, nem is szocializmus, hanem valamilyen „keleti despotizmus”. Mi erről a véleménye?

– Lenin azt mondta, hogy a kommunizmus nem más, mint szovjethatalom és az ország villamosítása. Ma a KNDK-ban a gazdasági alap és a politikai felépítmény is a szocializmust fejezi ki. A termelő eszközök társadalmi tulajdonban vannak. Ennek vannak számunkra furcsa megnyilvánulási formái is. Például az, hogy nincsenek magángépkocsik, és a lakások is állami tulajdonban vannak.

A szocialista állam határozza meg a gazdasági fejlődés fő irányait, nincs piacgazdaság, bár ezen a területen vannak bizonyos változások. Számos vegyesvállalat jött létre külföldi partnerekkel, többek között kínaiakkal. Az idegenforgalomban, az éttermeknél, szállodáknál jól nyomon követhető, hogy piacgazdasági módszereket alkalmaznak. A KNDK-ban azonban jelenleg szó sincs a piacgazdaság olyan mértékű alkalmazásáról, ahogy ez Kínában vagy Vietnamban történik.

Politikai téren érvényesül a kommunista párt vezető szerepe, és ez igaz az ideológiai területre is. Itt is vannak sajátosságok. A koreai népet a történelem megtanította arra, hogy csak önmagukra számíthatnak, csak saját erőikre, saját tehetségükre, saját fejükre támaszkodhatnak.

– Hogy élnek az emberek?

– Sok emberrel beszélgettünk, és ez már önmagában is új dolog. Korábban nem igen engedték, hogy a hivatalos személyeken túl az utca emberével is beszélgessünk. Most bárkihez odamehettünk. A fizetések alacsonyak a KNDK-ban. Havi 3000-4000 von jó pénznek számít. Magyar pénzre átszámítva ez 6-8 ezer forint. Csakhogy a két ország egész egyszerűen nem összehasonlítható. A lakbér, a gáz, a villany, a víz szinte ingyenes. A phenjani vidámpark, ami az egyik nagy újdonság, szinte luxusnak számít. 20 vont, azaz 40 forintot kell érte fizetni.

Cserébe mindenre fel lehet ülni. Az emberek nagyon élvezik.

Persze, messze sok dolog nem jó még. Gyakorlatilag mindenre jegyrendszer van. A családok az államtól kapják a jegyeket, amelyek alapján az üzletekben korlátozott mennyiségben, de nagyon olcsón vásárolhatnak élelmiszereket, ruhát, televíziót, mindent. Koreában a rizs alapvető élelmiszer. A napi fejadag 70 dekagramm rizs, ami nagyon szép eredmény. Megjelentek olyan piacok, üzletek is, ahol jegy nélkül lehet vásárolni. Ezek azonban drágák.

Az életszínvonal megítéléséhez hozzá kell számítani a következőt is, ami nincs a kapitalizmusban, csak a szocializmusban. Az oktatás teljesen ingyenes. A gyerek ingyen kapja a könyvet, az iskolai egyenruhát, mindent. Nem kell fizetni az egyetemért sem. Az állam felkarolja a tehetségeket, taníttatja őket, például meglepően sok fiatal küldenek osztrák, német, olasz zenei iskolákba.

– A munkáspárti delegációval utaztak üzletemberek is. Reálisnak tartja magyar cégek megjelenését a KNDK-ban?

– Sok piacról elkéstünk már, kár lenne az észak-koreai üzletből is kimaradni. Annak idején a szovjet piacról kivonultunk, mert az Antall-kormánynak nem tetszett a Szovjetunió. A németek nem finnyáskodtak. Ők ma ott vannak, mi meg alig-alig. Kínába én mentem el először, 1990 novemberében. Akkor azt mondtam: nem szeretni kell a kínaiakat, hanem kereskedni velük, amíg érdekesek vagyunk nekik. A magyar politika rövidlátása miatt a kínai piacra is késve érkeztünk. Van még remény, de azért sokat kell dolgozni.

A KNDK-ban is megjelentek a lehetőségek. Rengeteg lakás épül, amihez kell beton, üveg, fa. Itt már nem tudunk versenyezni. A kínaiak felépítettek egy síküveggyárat, amit láttunk is. Itt nem rúgunk labdába. De számos más területen látszanak a lehetőségek. A közelmúltban nyitottak vegyesvállalati formában egy olasz éttermet. Itt nekünk is van keresni valónk. Ráadásul a koreaiak szeretik a mi ízeinket. A gulyáslevest mindenki ismeri. Ma már Magyarországon van egy réteg, amely mindent látott a világon és valami egzotikusra vágyik. Észak-Korea, mint turisztikai célpont nagyon is vonzó.

Mindez kedvező lehetőségeket teremt arra, hogy magyar vállalkozók is bekapcsolódjanak a KNDK idegenforgalmi, kulturális és más projektjeibe. A Munkáspárt, együttműködve észak-koreai partnereivel, segít megnyitni a kapukat, a többi a magyar állam és a magyar vállalkozók dolga.