Alkotmány alkotmánybíróság nélkül

Egy pillanatra megállt bennem a levegő. Köztársaságunk szeretett elnöke felhívást intézett a néphez, amelyet nem kevésbé szeretünk. „Az új szabályokat a közös cél tükrében kell néznünk, mindig azt a kérdést érdemes föltennünk, hogy a közös cél felé segítenek-e, vagy sem. Mindannyiunk számára fontos tanulság ebben az esetben is, hogy a régi szabályok nehezítik az előrejutást. Ezért bízom abban, hogy az új alkotmányban feloldhatók lesznek az új célok és a régi szabályok közti ellentmondások” – mondta kellő drámaisággal az elnök.

Haragját az váltotta ki, hogy az Alkotmánybíróság keresztbe tett a kormánynak. Alkotmányellenesnek nyilvánította a kétmillió forint feletti végkielégítésekre kivetett 98 százalékos különadót.

Szerény véleményem a következő.

Egy: Magyarországon senki se keressen egy milliónál többet, de százezernél kevesebbet sem!

Kettő: nem férhet kétség hozzá, hogy az elmúlt években sokan vettek fel arcátlanul magas végkielégítéseket. És tudod, mi az érdekes? Nem autógyári munkások, nem pedagógusok, nem kórházi ápolónők, vagy mondjuk, tűzoltók kapták a nagy pénzeket. Három: én soha nem kedveltem az Alkotmánybíróságot.

Olyan pompával veszik magukat körbe, olyan középkori ruhákba öltöznek, hogy az minden normálisan gondolkodó embert zavar.

De van ennél fontosabb is. Szerintem nincs is szükség alkotmánybíróságra.

Az alkotmányon nem kell őrködni, nem kell belemagyarázni dolgokat, amelyek nincsenek is itt. Az alkotmánybíróságok mindenütt azoknak a politikai konfliktusoknak az enyhítését szolgálják, amelyeket az aktuális politikai elit nem tud lerendezni. Az alkotmányt egész egyszerűen be kell tartani.

És erre szerintem képesnek kell lenniük átlagos képességű parlamenti képviselőinknek is. De, ha már szóba került az alkotmány, hagy mondjam el, nem csak az a baj, hogy az új célok és a régi megoldások ellentmondásban vannak. Baj az is, hogy hiányoznak alapvető jogok.

Például: a lakhatáshoz mindenkinek legyen alkotmányos joga! Akkor nem kell a kormánynak félévente trükközni.

Legyen minden embernek joga az első munkahelyhez és az első lakáshoz. És ha már demokráciáról beszélünk, legyen több társadalmi vita, népszavazás.

Végül is mi vagyunk a nép.

Kínát komolyan kell venni

Nem akarok felvágni, de tény: egy hete még én voltam Kínában, most pedig a magyar miniszterelnök. Ennek speciel örülök. Jó tudni, hogy a magyar miniszterelnök nem egy távoli egzotikus országocskának tekinti Kínát, hanem korunk egyik meghatározó hatalmának. Tudod, nekünk, magyaroknak az a bajunk, hogy mindig okosabbaknak hisszük magunkat.

Pár éve néhány magyar üzletembert kísértem Kínába. Egy acélgyártási eljárást akartak eladni, miközben minden lehetséges módon becsmérelték a kínaiak teljesítményét. Az acélgyártással foglakozó intézet igazgatója, hallva a sok sületlenségét, magához intette a titkárnőjét és egy ajándékot hozatott be: másolatát annak a fémiránytűnek, amelyet a kínaiak már az időszámításunk előtti 3. évszázadban használtak.

Nos, azt látom, hogy az új politikai elitben is vannak néhányan, akiknek ki lehetne osztani egy-egy iránytűt. Nem Orbán Viktorról beszélek. Ő úgy tűnik, érti a dolgát. Kérdés, hogy lesz-e elég muníciója és bátorsága, hogy új tartalommal töltse meg a magyar–kínai viszonyt. Tud-e kezdeményezően fellépni az Európai Unióban olyan kérdésekben, mint a piacgazdasági státusz elismerése Kínában. Ha igen, akkor sem lesz könnyebb a dolgunk, de a kínaiak értékelik a bátorságot, és meglesz a haszna.

Párbeszéd Afganisztánról

A Magyar Szociális Fórum (MSZF) jó kezdeményezést tett: kerüljön sor párbeszédre az afganisztáni magyar katonai részvételről. Kis hazánkban alig van párbeszéd, s ha van is, az sem a külpolitika kérdéseiről. A hivatalos külpolitikát vagy helyeseljük, vagy nem, de az utóbbi esetben alig van nyilvánosság.

Afganisztánról pedig beszélni kell, hiszen évek óta milliárdokat, sőt emberi életeket áldoz az ország vezetése nehezen megmagyarázható célok jegyében.

A hivatalos érvelés, miszerint a világ demokratikus rendjét védjük ott, a terrorizmus ellen harcolunk, a tények ismertében egyre gyengébbén hangzanak.

Legyen párbeszéd, bár tudjuk: a külpolitika kérdéseiről nem Budapesten döntenek.

Az USA és néhány NATO-ország érdekeiről van szó, amelyeknek mi alárendeljük magunkat. A párbeszéd mégis fontos, elvégre is gondolkodó emberek vagyunk, és még a remény is él bennünk, hogy a magyar kormány egyszer figyelembe veszi a magyar emberek érdekeit is.

Jobban járna mindenki!

THÜRMER GYULA