Kongresszus előtti interjú Thürmer Gyulával

– Úgy hírlik, hogy a Munkáspárt Jelölő Bizottsága Önt jelöli a párt elnökének a decemberi kongresszusra. Elvállalja?

– Igent mondtam a bizottságnak. Nem könnyű szívvel, de igent mondtam.

– Mondhatják, hogy 20 év után más elnök után kellene nézni.

– Mondhatják, de olyan sokan azért nem mondják. Nézze, idő kell ahhoz, hogy a dolgok beérjenek. A mostani miniszterelnök is húsz éve pártelnök. Neki beérett, nekünk is be fog érni.

– A Munkáspárt húsz éve nem tud bejutni a parlamentbe. Nem Ön a felelős érte?

– Felelős vagyok, mint vezető azért, hogy nem hoztunk ki mindent a pártból, amit lehetett. A többi dolog azonban nem tőlünk függ. 1990-ben 4 százalék volt a bejutási küszöb. Amikor kezdtük elérni, felemelték 5 százalékra. Aztán a nagy pártok rájöttek, hogy így se jó nekik, mert a Munkáspárt minden választáson tudott országos listát állítani, azaz elvileg be is juthatunk. Erre mit csinált a Fidesz? Megszigorította a törvényt, kevesebb idő alatt több kopogtató cédulát kell összegyűjteni. Ha így megy tovább, még azt is megtilthatják, hogy induljunk.

– A parlamenti bejutás azért mégiscsak mérce.

– Minek a mércéje? A jó programnak? Egy frászt! A programoknak semmilyen jelentőségük sincs már. Igen, mérce, annak mércéje, hogy kinek mennyi pénze van. A parlamentbe az jut be, akinek pénze van, meg tudja venni a médiát. S azért akar bemenni, hogy még több pénzhez jusson. Nézze meg: a Fidesz-képviselők zömének több állása is van.

– Ha bent lennének, sokat lehetne elérni.

– Mit lehetne elérni? Vagy visszakérdezek: mit ért el a Jobbik vagy az LMP? Semmit! Egész egyszerűen leszavazzák őket. Persze lehetne, ha összekötnék a parlamenti harcot a tömegek között végzett munkával, az utcai küzdelemmel. De nem teszik, megalkudtak. Kövér László megmondta a Jobbiknak, hogy válasszanak, mik akarnak lenni. A kormány ellenzéke vagy a rendszer ellenzéke? Gyorsan kiderült, hogy a Jobbiknak csak a szája jár, amikor szidja a tőkés rendszert. Nekik nagyon is jó ez a rendszer. A Munkáspárt viszont nem csupán a kormány ellenzéke, hanem a rendszer ellenzéke is. Ezért nem engednek a tűz közelébe.

– A Munkáspárt nem kap állami támogatást. Mégis miből tartják el magukat?

– Ha hiszi, ha nem, a tagdíjakból és tagságunk, barátaink támogatásaiból. Sokan támogatják például A Szabadság újságot havi ezer forinttal. Ennek egy része a pártot segíti. A másik oldalon pedig összehúztuk magunkat. Két embernek tudunk fizetést adni a korábbi 8-10 helyett. Mindenki más társadalmi munkában végzi azt, amit rábíztunk. Van ennek előnye is. A Munkáspárt az egyetlen többé-kevésbé nagy párt, amely nem függ az államtól. Nézze meg a Jobbikot vagy a LMP-t! A választások előtt hangosan verték a mellüket, majd mi mindent megváltoztatunk, minden más lesz. Amint bekerültek, rögtön elmélyültek a bizottsági helyekért - magyarán a pénzért folytatott harcban. Ezen túl nem is csináltak semmit.

– Ön személy szerint miből él?

– Durván 148 ezer forintot kapok nettó. A pártban én vagyok az egyik munkatárs, aki főállásban végzi a munkáját. Ez nem sok pénz, de nem élünk nagylábon, meg az igazság az, hogy lassan feléljük tartalékainkat is. Hobbim nem sok van, és az sem kerül pénzbe. Kirándulni és sétálni a budai hegyekben egyelőre ingyen lehet. Az idegen nyelveket egyedül tanulom, nem kell tanárért fizetni. Persze, szeretnék egyszer vasúti terepasztalt építeni, de ehhez most nemcsak pénzem nincs, időm se lenne.

– Megéri ennyiért csinálni?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megéri. Nem éri meg, legalább is pénzben nem. Az a tudat éri meg, hogy egy nagy dolog részese lehetek. Ma mindenki kapitalizmust akar, mi nem! De ez nem lesz mindig így. Az emberek kezdenek lassan rájönni, hogy az, ami van, az rossz. Nem a kormányok rosszak, a rendszer rossz. S amikor a többség felébred, mi ott leszünk mellettük.

– A dolgok nem úgy néznek ki, mintha rövidesen eljönne a Munkáspárt ideje. Nemde?

– Nem így van, bármikor eljöhet. Most jelent meg Oxfordban Carmen Reinhardt és Kenneth Rogoff könyve „This time is different”, azaz „A mi időnk más” címmel. Ők manapság a legfelkapottabb polgári közgazdászok közé tartoznak. Azt mutatják meg, hogy a kapitalizmus évszázadok óta szembesül a válságokkal, de minden új válságnál a hatalom azt mondja: a mi időnk más, az eddigi tapasztalat ránk nem vonatkozik. A tőkés világ az elmúlt egy-két évben azt hitte, hogy most már nem lehet válság, mert a globalizáció megvéd bennünket, a pénzügyi rendszer nagyon kifinomult. Aztán egyik pillanatról a másikra a Lehman Brothers-bank csődbe ment, s elindult a válság. A Fidesz is azt hiszi most, hogy a „mi időnk más”. Én meg azt mondom, hogy a válságnak nincs vége, akármikor összeomolhat az ország.

– Miért gondolja ezt? Magyarország láthatóan stabilizálódik.

– Nézze, tételezzük fel, hogy maga tartozik a banknak vagy az uzsorásnak. A kettő egyébként ugyanaz. Ha maga nem tud fizetni, nem szaladnak rögtön a rendőrségre, hanem adnak újabb kölcsönt. Azonban, ha a maga munkája, jövedelme nem javul meg lényegesen, ezentúl sem fog tudni fizetni. Csak a bank, illetve az uzsorás döntésétől függ, hogy mikor megy a rendőrségre. Ugyanez igaz a világra is. 1989-ben 20 milliárddal tartoztunk a világnak. És akkor a tőkésvilág „elszaladt a rendőrhöz”, a Kádár-rendszer torkára tette a kést. Ma 130 milliárddal tartozunk, a jövedelmeink nem nőnek, a magyar gazdaság érdemben nem változik. Kérdés csak az, hogy a vezető tőkés körök mikor fullasztják be az országot. De az is lehet, hogy a magyar kormányok továbbra is fizetnek a nyugatnak azon az áron, hogy növelik az állam hazai adósságát. Aztán egy pillanatban rájuk omlik a ház, nem tudnak fizetni a tanároknak, a rendőröknek, az állami embereknek. Ekkor jön az, ami Görögországban elindult.

– Miért utálja ennyire a kapitalizmust?

– Azért, mert csak a pénzről szól. Pontosabban arról, hogy az, aki gazdag, még gazdagabb legyen. Nézze, ha régen vettem egy televíziót, az évekig kitartott, mert az volt a cél, hogy jó legyen. Most két év után elromlik, javítani drága is, bonyolult is, mehetsz venni egy újat. Vagy mást mondok. Itt vannak a devizahitelesek. Gondolja, hogy a bankok nem tudták, hogy változni fognak az árfolyamok, és végül a kliens többet fizet majd? Tudták, sőt a kormány is tudta, és mégis megcsinálták, mert ez hozott irgalmatlan profitot a bankoknak.

– A munkáspárti rendezvényeket elnézve, bizony azt látni, hogy a Munkáspárt az idősek pártja. Van ebből egyáltalán kiút?

– Igaza van, tagságunk zöme idős ember. Nem udvariaskodásnak szánom, tényleg hálás vagyok idős elvtársaimnak, barátaimnak, hogy két évtizeden át kitartottak. Köszönöm nekik. Az is igaz azonban, hogy veszélyes ponthoz érkeztünk. Két eset van. Vagy változtatunk a párt stílusán, munkamódszerein, és akkor túléljük, megerősödünk. Vagy nem változtatunk, és a Munkáspárt is eltűnhet a süllyesztőben.

– Miben akarnak változtatni?

– Mi a kapitalizmust eddig is utáltuk, és holnap is utálni fogjuk. Ebben nem szabad, és nem is fogunk változtatni. Másként kell beszélnünk, más szavakkal, mint húsz éve. Tisztelnünk kell a szocialista múltat, de ma már nem erről kell beszélni. Az emberek közé kell mennünk. Hasznossá kell tennünk magunkat kis dolgokban, hogy elfogadjanak nagy dolgokban. Belül fegyelmezett, tudatos, harcos emberek centralizált, hatékony irányítású szervezetét szeretnénk, kifelé pedig nagyon nyitottnak lenni. A fiatalok egyébként, ha lassan is, de már megindultak felénk. A párt átalakítása gyorsabbá teheti ezt.

– Gondolja, hogy a fegyelem hirdetése vonzó jelszó?

– Biztos, hogy nem mindenki vállalja, de rájuk nincs is szükség. A párt Központi Bizottságába és Elnökségébe a legjobb erőinket, a dolgozni akaró és dolgozni képes embereket kell koncentrálni. Ahány ilyen ember van, annyiból álljon a vezetés. A párt joggal várja el a KB tagjaitól, hogy maximálisan higgyenek a mi igazunkban, képviseljék a mi politikánkat otthon is, a munkában is, mindenütt. Jobban részt kell venniük a szakszervezeti és civilszervezeti munkában. Jogos elvárás az is, hogy havonta legalább két alkalommal utcai akciókban vegyenek részt, terjesszék A Szabadságot. A jövőben mobiltelefon és Internet nélkül ezt a munkát nem lehet végezni. A párt vezetőinek példát kell mutatni az anyagi tehervállalásban is. Ha egy átlag párttag jövedelmének 1 százalékával támogatja a pártot, akkor egy KB-tagnak legalább 4 százalékkal kell. Fogadjuk meg Bolyai János tanácsát: „Szikrából lángot erővel és következetességgel lehet ébreszteni.”