EGY (VOLT) MUNKÁSNŐ
   HÉTKÖZNAPJAI ÓZDON

Szegény jó apám egyik mondása cseng a fülembe – az utóbbi években egyre többször: „Kislányom, nehéz becsületesen élni, de jó!”
   Most vagyok ötvenhárom éves. A Kádár-rendszerben egy ilyen idős asszony már készült lelkiekben a nyugdíjas évekre. Horgolta a sálakat az unokáknak, sütötte a süteményeket a családi összejövetelekre, kirándulásokra. Most meg, ha megzörren a lépcsőházban az ajtó, összeszorul a gyomrom, hogy ugyan a végrehajtó jön-e most?! Hogy az egész életemen át összekuporgatott családi fészkemből mikor raknak egy batyuval a járda szélére?!
   A családom – lányom, fiam, három unokám – messzire szakadtak tőlem ebben a hontalan hazában, naponta kell megharcolniuk a talpon maradásért.
   Mennyiszer sírom vissza azt az „átkost”, azt a „diktatúrát”! Azok beszélnek itt nekem a szocializmus válságáról most, akik a rendszerváltás ürügyén szétlopták az ózdi gyárat, a putnoki, nádasdi, somsályi, farkaslyuki bányákat?! Akik privatizálták a TSZ-eket, széthordták a gépeket, jószágokat; kárpótlási jegyeket harácsoltak össze, most meg megjátsszák az új földesurakat, hercegeket, grófokat, bárókat?
   Én meg, több százezred magammal, évek óta (én öt éve) állok sorba a munkaügyi kirendeltség előtt, munkát keresni. De hova kell egy negyven százalékos rokkantsági fokozatú nő, ötvenhárom évesen? Menjek tanfolyamra? Milyenre? Meg minek? Húsz éve megszűnt a normális élet nálunk is, országosan is. Húsz évvel ezelőtt Ózdon húszezer ember került néhány hónap alatt az utcára! Köztük én is. Most már csak tízezer ember áll sorba, havonta, regisztrálni! A másik tízezer hova lett? Meghalt, lezüllött, hajléktalan lett, elköltözött, vagy nyugdíjas korúvá öregedett. De nem normál nyugdíjas lett! A húsz éven át segélyen tengődők mennyi nyugdíjat kaphatnak? Azzal bizony nem sokáig pusztítják „az ország kenyerét”!
   Ahogy kezembe vettem a „Munkáspárti vádirat” című szórólapot, kicsordult a könny a szememből. Szinte pillanatok alatt lepergett előttem az életem első fele. De mintha csak egy valószínűtlen álom lett volna az egész. Igazolt sportoló voltam, kézilabdáztam. Emlékszem, alig vártuk a gyár kürtszavát, ledobtuk a gyári táskát, felkaptuk a szerelést a sportszatyorral, már rohantunk is a „Stadiba”. Az edzőnk szerint nekünk kötelező volt nyerni. Ezzel tartoztunk a gyárunknak! De a szórakozás se került jelentősebb pénzbe. A gyártelepi Olvasóban fillérekért moziztunk, báloztunk. Most nem csak, hogy egy mozit már meg se lehet fizetni, de nincs is hova menni. Már mozi sincsen – olyan kevés a néző. Ne akarják már bemesélni nekem, hogy a TV miatt nem mennek az emberek moziba! Jól tudom, hogy nincs pénz mozira, ráadásul találkozni, beszélgetni sem kívánkoznak az emberek, egymással. Miről beszélnének? A nyomorukról?
   Úgy látom én, meg van ez rendezve úgy, mint egy színház. A nemzeti kasszában megvan az a tízmillióra számolt fejadag, csak az osztásnál van egy „kis” bibi! Körülbelül egymillió góré, fejes, képviselő, spekuláns, meg egyéb, számtalan életművész az, aki az osztásnál az első sorokban áll, a maradék kilencmillió meg ágaskodik, és egyre jobban csak a szája szárad. Olyan művelt nem vagyok, mint a tanultabbak, de van egy olyan fura érzésem, mintha a népességnek a tizede vinné el a kilenctized részét, a kilencmilliónak meg maradna az elosztható rész egy tizede. Furcsa egy arány! Lehet, kicsit erőltetett a párhuzam, de mértékében nagyon igaznak látszik.
   Már pedig ez nem mehet így egy életen át! Még a természet is megmutatja a követendő példát. A paraziták, az élősködők még az állatvilágban is megvetést váltanak ki a többi élőlény között. Milyen ország az, ahol az én apám és nagyapám téglajegyéből, meg békekölcsönéből épített városrészben, az én életem keresményéből megvásárolt lakásomban kell évek óta rettegésben élni egy magamfajta állampolgárnak? Biztos, hogy nem vagyok egyedül a bajommal.
   De szépen kérek mindenkit: hangosabban szóljunk, többen szóljunk, mert ezek a paraziták azt hiszik, hogy mi már beletörődtünk.
   Addig emeljük meg a hangunkat, amíg nem késő!