Az, hogy nagy forradalmaink nyitányai márciusra estek, nem egy égi rendező teátrális mestermunkái voltak. A naptári egybeesés a véletlen műve: éppen ekkor értek be kitörésük feltételei.
   1848, 1919. Két olyan évszám, mely meghatározta hazánk további fejlődését. Ezen forradalmak között szoros összefüggés volt: amit az egyik nem tudott befejezni, vállalta a másik.
   Az 1848-as polgári forradalmat és szabadságharcot egy hosszú „előkészítő” időszak előzte meg: a reformkor. A honi polgárság gyengesége miatt a liberális nemesség kezdeményezte, mely felismerte, hogy a fennálló társadalmi viszonyok gátolják az ország fejlődését, és forradalom nélkül, reformok kivívásával akarta biztosítani a haladást. Hazafias, progresszív, bár következetlen törekvés volt ez, mert célkitűzései egybeestek osztálykorlátaival (nemesi kiváltságok kérdése, a latifundiumok megítélése, a jobbágyság helyzetének rendezése, adó- és vámpolitika).
   Az ország szabadságot követelt, és ez olyan elementáris volt, hogy enélkül elképzelhetetlen lett volna az előrelépés.
   Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc, Kossuth Lajos olyan politikusok voltak, akik élére álltak a szellemi küzdelemnek.
   Velük párhuzamosan Petőfi, Táncsics a nép hangján szóltak, ám radikális követeléseik nem nyerték el a „reformerek” tetszését. Mindazonáltal a társadalom „gyúrása” hozzájárult a forradalmi helyzet szubjektív feltételeinek érlelődéséhez. Az európai forradalmi hullám kedvező hátszelet biztosított a hazai eseményeknek.
   1848. március 15-én megindult a harc a polgári átalakulásért és az önálló kormányért. Ez a küzdelem viszonylag békés volt, de szeptember végén, amikor Bécs hazánkra szabadította Jellasicsot, fegyveres harccá változott. Az Udvar megrettent Kossuth-ék elszántságától, vesztésre állt, ezért I. Miklós orosz cár segítségét kérte, hogy úrrá legyen a magyarok „lázadásán”.
   Ferenc József véres rémuralmának korszaka következett, Bécs azonban belső és külső nehézségei miatt 1867-ben kénytelen volt kiegyezni a magyar uralkodó osztállyal, s kölcsönös engedmények árán „felülről” lezárni a forradalmat.
   Autonómiát kaptunk, de nem önállóságot. Közösek lettek a kulcspozíciók, elnyomásban maradtak a nemzetiségek, s a „poroszutas” agrármegoldás állandó mozgásban tartotta a parasztságot. Új forradalom érlelődött.
   A megoldatlan társadalmi kérdések feszítették az országot, mígnem az első világháború nyomorító hatása következtében felszínre kerültek.
   1918 őszén kitört az őszirózsás forradalom. Károlyi Mihály „békét” hozott, az ország független „népköztársaság” lett, de nem tudott felülkerekedni a gazdasági nehézségeken, nem oldotta meg a nemzetiségi- és földkérdést. Ezért a nép tovább akart lépni, és immár minden reményét a szocialista forradalomba vetette.
   1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Békés úton hatalomra került a munkásosztály, mely 133 napos hatalma alatt minőségi változásokat hozott az ország életébe. Új államgépezetet épített ki, népjóléti vívmányaival könnyítette a dolgozók helyzetét, agrárforradalmat hajtott végre, a radikális államosításokkal szocialista termelési viszonyokat teremtett, s deklarálta a nemzetiségek egyenjogúságát.
   Szovjet-Oroszország után másodiknak léptünk a haladás útjára. Ezek a történelmi tettek riadalmat keltettek a tőkés világban, ezért elhatározták, hogy katonai eszközökkel vetnek véget a kommunista kísérleteknek. Szovjet-Oroszországban vereséget szenvedtek, de Magyarországon győzött az Antant túlerő. Ennek ellenére a magyarországi munkáshatalom az öntudatos munkásság és értelmiség körében nem merült feledésbe. Amikor a második világháború során a Szovjet Hadsereg katonai vereséget mért Horthy fasisztoid hatalmára és a hungaristák totális rémuralmára, kibontakozott a népi demokratikus, majd a szocialista forradalom. Ismét felszínre törtek azok a társadalmi ellentmondások, melyeket sem 1848, sem 1919 nem tudott rendezni – földkérdés, nemzeti-nemzetiségi gondok, demokrácia.
   Úgy tűnt, 45 esztendő alatt nyugvópontra jutottak azok a tennivalók, melyeket a történelem 1848 óta napirendre tűzött.
   Az 1990-es rendszerváltás átmenetileg felszámolta a szocialista átalakulás által végrehajtott feladatokat, de a szükségszerűség felett még a mindenható polgárság sem tud örökké úrrá lenni.
   Ezek a kérdések nem idegen testek történelmünkben, hanem olyanok, melyek a fejlődés érdekében kikerülhetetlenül megoldásra várnak. Ennek a távlatnak letéteményese a kommunisták által vezetett munkásmozgalom.
   Nem lehet kétséges: a jövő sorsa a szocializmus.

HEGEDŰS SÁNDOR